Kezdetnek: Tizenhárom okom volt...

Nos, már régóta terveztem egy olyan blog elindítását, ahol arról írok véleményt, amiről csak akarok. Nem olyan oldalnak szánom, ahol leírom a mindennapjaimat, inkább olyan dolgokról fogok írni, amik elindítanak bennem valamit. Szóval, kezdetnek itt egy írás egy könyvről, melyet a napokban olvastam:


Egy hete kaptam kölcsön egy könyvet egy barátnőmtől, a Tizenhárom okom volt...-ot Jay Asher-től és három nappal ezelőtt sikerült is befejeznem. Szinte lehetetlen letenni. Miután kiolvastam, kerestem írásokat blogokban, hogy lássam, másoknak hogyan tetszett a könyv. A legtöbben nem értették meg Hannah, az öngyilkos lány okait. Nos, én viszont nagyon bele tudtam élni magam a történetbe. Félreértés ne essék, én képtelen lennék megölni magam. De mégis, míg Hanna a múltját, az érzéseit mesélte, volt, hogy magamra ismertem. Én sem tudhatok magam mögött egy felhőtlen múltat, még ha nem is éltem át annyi durva dolgot, mint ő.

A legtöbbször olvasás közben arra gondoltam, hogy „Hanna, vedd már észre, hogy ott van neked Clay! Ne dobd őt el magadtól!” De hiába, hiszen Hanna halott. Akik pedig a kazettáit hallgatják, valamilyen szinten felelősek azért, hogy nem bírta tovább, és inkább feladta. Én nem tartom gyávaságnak az öngyilkosságot. Inkább ostobaságnak. De csak azért, mert a legtöbbször, ha apró dolgok is, de van még miért élni. Legtöbbször elölről lehet kezdeni mindent. Ha pedig mégsem, még mindig van idő feladni...

A könyv szerintem inkább arra világít rá, hogy dolgok, amiket másokkal teszünk, nekünk sokszor semmiségnek hatnak. Másokban azonban mély nyomot hagyhatnak, és akár egy ilyen szörnyű döntés meghozatalára is késztethetnek valakit. 
Már többen is írták, és én is tapasztaltam azt az érzést olvasás közben, hogy szurkolok Hannah-nak, hátha mégsem adja föl, pedig már a regény elején tisztában vagyunk a végkifejlettel.

Bennem nagy nyomot hagyott a regény, biztos, hogy nem utoljára olvastam, mindenképpen meg fogom venni. A másik, ami nagyon tetszett, az a szerkezete. Hannah az egyik narrátor a kazettákon keresztül, a másik pedig Clay, aki egy éjszaka alatt végighallgatja mind a tizenhárom történetet, és hozzáteszi a maga gondolatait, érzéseit, emlékképeit.

A másik tanulság pedig, hogy jobban oda kell figyelnünk a környezetünkben lévőkre, néha egy mosoly, vagy csak egy köszönés is éreztetheti az emberrel azt, hogy számít valakinek. És persze a legfontosabb, hogy ne higgyünk a pletykáknak, amíg nem ismerjük az „áldozat” nézőpontját. Mert lehet, hogy mikor minden kiderül, mint a könyvben is, már túl késő lesz.

Mint ahogy azt már az elején is említettem, képtelen lennék eldobni magamtól az életet. Viszont lényem egy része kíváncsi rá, hogy vajon hány embernek hiányoznék. Jó lenne egyszer eltűnni, és láthatatlanul figyelni másokat. De csak úgy eldobni mindent, nem menne, és nem is akarnám soha. Szerintem ez a könyv rengeteg embert ráébreszt arra, hogy ha alaptalan vádak, pletykák miatt bántanak, és igazából jó ember vagy, akkor mindenképp van valaki, akinek fontos vagy. Csak észre kell venni. És épp ezért kell mindig, és mindig tovább élni...