Konfetti eső és csillámpor - beszámoló a 15. Kapcsolat Koncertről

Azt hiszem, azzal kezdeném, hogy nem hiszem el, hogy vége. Hónapok óta terveztük, miként lesz, kik jönnek, mikorra megyünk ki, ki alszik nálunk, és hogyan szerzünk VIP jegyet. Miután szerdán letettem előrehozottan az informatika érettségit, úgy eltelt ez a három nap, hogy szinte fel sem tűnt. Na de kezdjük az elején.

Ezt a képet Ke$ha rakta ki Twitterre a közönségről

Összesen 8 olyan ember jött föl a jeles alkalomra Budapestre, akiket interneten keresztül ismertem meg, és mindannyian Glambert-ök, azaz Adam Lambert rajongók, akárcsak jómagam. Ketten aludtak nálunk, páran rokonaiknál, de voltak, akik a koncert után hazamentek.

Mivel ahány város és ember, annyiféle pályaudvarra érkeztek, ezért délután 3 volt, mire sikerült összeszedni a bandát a West End előtt, majd indult a versenyfutás az idővel, hogy felhajtsunk egy VIP jegyet a T-Mobile-tól, együnk valamit, és fél ötre kiérjünk a Hősök terére, ahol újabb két emberrel találkoztunk. Némi akadékoskodás után a T-Mobile-nál dolgozó nő is beadta a derekát, így legalább egyikünk jegye már meg volt.

Annyit elmondanék, hogy az ezüst VIP jegy annyiból állt, hogy egy elkülönített, színpad előtti rész volt a miénk, és elvileg kaptunk volna sört, meg pogácsát, bár az utóbbiak hozzánk nem jutottak el. Nyerni a Metropoltól, a T-Mobile-tól és a Sony Music-tól is lehetett, a mi csapatunknak volt jegye innen is, meg onnan is.

Ezüst VIP jegy és karszalag

Eljutottunk a helyszínre, nagy nehezen megtaláltunk a VIP bejáratot, akkor már egyik barátnőnk elment, hogy találkozzon az este lényegével, aki nem más volt, mint maga Ke$ha! Igen, Meet & Greet jegyet nyert! (Különösen mázlisták vagyunk amúgy, hogy valamilyen jegyet mindenki szerzett.) És beálltunk a már így is hosszú sorba. Persze a jegyek átvétele késett vagy fél órát, és nekem alig adták oda a jegyem, mert a listán anyám neve szerepelt az enyém helyett (az ő facebook profiljával nyertem), még jó, hogy a személyim nálam volt, melyen szerepel az „anyja neve” mező is. Ezúton is köszi Metropol, hogy átírtátok, végül is csak külön rákérdeztem a dologra, és azt mondtátok, minden rendben van...

De azért bejutottunk, megvolt a negyedik sor, oldalról tökéletes rálátás a még üres színpadra, tőlünk balra őrjöngő tömeg, mögöttünk pedig szállingóztak még csak az emberek. A Csillagszületikeseket eleinte baromira untuk, inkább azzal szórakoztunk, hogy olyanokat kiabáltunk be, mint „senki nem kíváncsi rátok” meg „most már elég volt”, de persze csak viccből, és nem az előadás alatt, nem vagyunk mi parasztok, csak unatkoztunk. :D A legjobbat szegény László Attilán szórakoztunk, meg á tájszúlásán, de ázért egy jót duetteltek ők is. (Bocs, nem bírtam kihagyni.)

A többiek előadása alatt inkább csak a táncosokat néztem, mert ők szerintem nagyon jók voltak, aki tetszett még az Teca volt, jól énekel, tehetséges. Azt hozzá kell tennem, hogy a fellépők nagy részét nem ismertem, mivel nem nagyon nézek tévét. Nem baj, letudtuk a csillagosokat, mindenki elkezdte skandálni, hogy Kesha! Kesha! Kesha! De sajnos ő még váratott magára. Sör helyett a szünetben vizet kaptunk, de én valahogy jobban is örültem neki, bár nehezen jutott el hozzánk. Végül mire megjelent Ke$ha, akiért szerintem a közönség a 90%-a jött ki a koncertre, már annyira arrébb lökdöstek, hogy a kameraman fenekén kívül nem sokat láttam. 

De nem gond, elkezdődött a koncert, az első szám pedig a Sleazy volt, melyet megpróbáltam kamerázni, de az eredményen a hang olyan eszméletlen recsegés lett, hogy azt emberi fül számára nem ajánlatos hallgatni. Ha lehet ezt sajnosnak mondani, akkor túl közel álltunk a hangfalakhoz. :) Jöttek sorban a számok, nagyjából minden megegyezett a Get Sleazy Tour setlist-jével. Énekesnőnk amúgy szokott stílusához illőn szaggatott neccharisnyában, aranyflitteres bugyiban és amerikai zászlós pólóban jött ki a színpadra, amikor is a tömeg megőrült, és onnantól kezdve nem volt megállás. 

Hihetetlen volt a hangulat! Minden számot torkaszakadtából üvöltött mindenki, de a saját hangunkat nem is hallottuk. Ke$ha szerintem többször mondta ki ezen a koncerten, hogy „I love you Budapest, I love you”, mint senki más még az országban. Ugráltunk, és mint akik parancsot teljesítenek, úgy emeltük a magasba egyszerre a kezünket, amikor elhangzottak a „put your hands up” szavak. 

A táncosok, és f*sznak öltözött emberke (wtf?!) haláliak voltak, konfetti ágyúk, lufik (amiket hiába dobtak az első sorba, hátrébb már nem jutottak el) sem hiányoztak, no meg egy kibontott, és a közönség felé locsolt üveg pezsgő sem.

Most pedig jöjjenek az árnyoldalak, mert olyan nincs, hogy minden ilyen tökéletesen alakuljon.
A tömeg végül visszalökött egy egész jó helyre, amikor is 2 pasi meg a csajaik összefogódzkodva áttörtek a tömegen, mit sem törődve azzal, hogy felháborodottan kiáltunk utánuk. Közvetlenül elénk álltak be a két méterükkel, és csak lenézően kiröhögtek, amikor megkocogtattam Godzilla #1 vállát, és megpróbáltam beolvasni neki a dübörgő zene ellenére. Godzilla #2 meg még nekem mutatott be, válaszul az „Ájfonos seggfej” kifejezésre, amivel illettem, de nem tudott érdekelni. Az egyes számú seggfej egyszer elkapta a karomat, maga elé akart rángatni, hogy „tessék, akkor menj előre”, de mondtam neki, hogy nem, most már aztán biztos nem! Azt hiszem, hogy többet káromkodtam akkor, mint az utóbbi időben bármikor, de az ilyen emberektől egyszerűen hányingerem van. A koncert végén még próbáltam utánuk üvölteni, hogy ha már rám nem voltak tekintettel, legalább a 13 éves, és nálam jóval alacsonyabb barátnőmre lehettek volna, aki nem azért utazott idáig több száz kilométert, hogy az ő fejüket lássa, de meg sem hallgatott, csak anyázott tovább. Két gazdag idióta, baromira nagy arccal, remélem, hogy büszkék vagytok magatokra!

Mindezek ellenére ez egy hatalmas élmény volt, hiszen – amikor láttam valamit – ott volt tőlem pár méterre maga Ke$ha, az amerikai popcsillag. Eddig nem voltam nagy rajongója, a zenéjét szerettem, és szimpatikus volt, hogy van It Gets Better videója is, viszont ez után a koncert után egyértelműen bekerült a kedvenc énekesnőim közé.

Aki ott volt, főleg a színpadhoz közel, az tudhatja, mekkora fergeteges buli volt ott tegnap, aki pedig nem élte át, annak nehéz lenne elmagyarázni. Ke$ha kedves volt, közvetlen az egész közönséggel, és látszott rajta, hogy élvezi, amit csinál, ráadásul nagyon jól, élőben énekelt.
Ez volt életem egyik legjobb hétvégéje, rengeteg baráttal, csillámporral, elengedhetetlen veszekedéssel idegenekkel (nálam ez mindennapos) és persze hihetetlen koncertélménnyel.
Kavarodás ide vagy oda, köszönöm a Metropolnak a jegyet, és legfőképpen nektek lányok, hogy együtt lehettünk végre mindannyian, és hatalmasat buliztunk! ♥

Zárás képpen pedig egy érdekes interjú a sztárvendéggel:

Kezdetnek: Tizenhárom okom volt...

Nos, már régóta terveztem egy olyan blog elindítását, ahol arról írok véleményt, amiről csak akarok. Nem olyan oldalnak szánom, ahol leírom a mindennapjaimat, inkább olyan dolgokról fogok írni, amik elindítanak bennem valamit. Szóval, kezdetnek itt egy írás egy könyvről, melyet a napokban olvastam:


Egy hete kaptam kölcsön egy könyvet egy barátnőmtől, a Tizenhárom okom volt...-ot Jay Asher-től és három nappal ezelőtt sikerült is befejeznem. Szinte lehetetlen letenni. Miután kiolvastam, kerestem írásokat blogokban, hogy lássam, másoknak hogyan tetszett a könyv. A legtöbben nem értették meg Hannah, az öngyilkos lány okait. Nos, én viszont nagyon bele tudtam élni magam a történetbe. Félreértés ne essék, én képtelen lennék megölni magam. De mégis, míg Hanna a múltját, az érzéseit mesélte, volt, hogy magamra ismertem. Én sem tudhatok magam mögött egy felhőtlen múltat, még ha nem is éltem át annyi durva dolgot, mint ő.

A legtöbbször olvasás közben arra gondoltam, hogy „Hanna, vedd már észre, hogy ott van neked Clay! Ne dobd őt el magadtól!” De hiába, hiszen Hanna halott. Akik pedig a kazettáit hallgatják, valamilyen szinten felelősek azért, hogy nem bírta tovább, és inkább feladta. Én nem tartom gyávaságnak az öngyilkosságot. Inkább ostobaságnak. De csak azért, mert a legtöbbször, ha apró dolgok is, de van még miért élni. Legtöbbször elölről lehet kezdeni mindent. Ha pedig mégsem, még mindig van idő feladni...

A könyv szerintem inkább arra világít rá, hogy dolgok, amiket másokkal teszünk, nekünk sokszor semmiségnek hatnak. Másokban azonban mély nyomot hagyhatnak, és akár egy ilyen szörnyű döntés meghozatalára is késztethetnek valakit. 
Már többen is írták, és én is tapasztaltam azt az érzést olvasás közben, hogy szurkolok Hannah-nak, hátha mégsem adja föl, pedig már a regény elején tisztában vagyunk a végkifejlettel.

Bennem nagy nyomot hagyott a regény, biztos, hogy nem utoljára olvastam, mindenképpen meg fogom venni. A másik, ami nagyon tetszett, az a szerkezete. Hannah az egyik narrátor a kazettákon keresztül, a másik pedig Clay, aki egy éjszaka alatt végighallgatja mind a tizenhárom történetet, és hozzáteszi a maga gondolatait, érzéseit, emlékképeit.

A másik tanulság pedig, hogy jobban oda kell figyelnünk a környezetünkben lévőkre, néha egy mosoly, vagy csak egy köszönés is éreztetheti az emberrel azt, hogy számít valakinek. És persze a legfontosabb, hogy ne higgyünk a pletykáknak, amíg nem ismerjük az „áldozat” nézőpontját. Mert lehet, hogy mikor minden kiderül, mint a könyvben is, már túl késő lesz.

Mint ahogy azt már az elején is említettem, képtelen lennék eldobni magamtól az életet. Viszont lényem egy része kíváncsi rá, hogy vajon hány embernek hiányoznék. Jó lenne egyszer eltűnni, és láthatatlanul figyelni másokat. De csak úgy eldobni mindent, nem menne, és nem is akarnám soha. Szerintem ez a könyv rengeteg embert ráébreszt arra, hogy ha alaptalan vádak, pletykák miatt bántanak, és igazából jó ember vagy, akkor mindenképp van valaki, akinek fontos vagy. Csak észre kell venni. És épp ezért kell mindig, és mindig tovább élni...